Episode 04

Egyenesen Kínából

Amúgy sem laktam valami messze a sulitól, de hála Shirokawa-kunnek, sokkal gyorsabban hazaértem, mint eddig valaha. Azonban, már elég késő volt és a nap kezdett lefelé bukni, ezzel égő, narancssárga fénybe borítva az egész környéket, amitől a jelenet, ahogyan hálálkodás közepette mélyen nézek az előttem lévő fiúra, eszméletlenül illett volna egy romantikus film közepébe. Csak, hogy az én életem így is épp elég dráma volt, amibe nem akartam egy újabb szereplőt bevonni.

- Tényleg nagyon köszönöm, hogy hazahoztál. – mondtam el ezredjére is. 

- Mondtam, hogy semmiség. – mosolyodott el eszmélet szívdöglesztően, ami bezavart a szívem egyenletes tempójú dobogásába. 

- Behívnálak valamire, de már így is elég késő van, és nem akarlak feltartani. Biztosan neked is dolgod van még otthon. 

- Hát, nem éppen az otthonom, de Toshiék nagyon örülnek nekem. Kicsit olyan, mintha az a srác az ikrem lenne, bár nem hasonlítunk.

- Honnan ismered?

- A nyaraim nagy részét Japánban töltöttem minden évben. Így ismerkedtem meg Toshival még gyerekkoromban, most viszont úgy döntöttem, hogy itt folytatnám a gimnáziumot.

- Szóval külföldről jössz. – világosodtam meg. – Honnan?

- Kínából. – túrt bele közben a hajába. – Nem teljesen vagyok Japán. Negyed részt kínai lennék anyai ágról. 

- Meg sem mondtam volna rólad. Akkor biztosan kalandos életed volt a sok utazgatás miatt. Szívesen lennék a helyedben.

- Azért… vannak ennek hátrányai is. Na, de most már tényleg lépek, mert rossz a mocim lámpája és nem akarok sötétben így vezetni. Jövő héten a suliban. – intett egyet a kezével és már menetkészen volt, de ez a nap sem záródhat le egy újabb Kojima féle meglepetés nélkül.

Nem volt elég, hogy már nem tudok tőlük biztonságban eljönni a suliból, anélkül, hogy beléjük ne botlanék a kapuba, de még házhoz is képesek eljönni, ha épp úgy tartja kedvük. 

A szívem egyre hevesebb ütemet kezdett diktálni az ijedtségtől, a félelmem pedig látszólag nem volt ragályos, mert Shirokawa-kun végig higgadt maradt, csak az arca torzult el a hívatlan vendégek láttán, mikor megpillantotta őket az utca végén.

- Ezek meg, hogy értek ide ilyen hamar? – kérdezte kissé bosszúsan. 

- Nem tudom. Nem lakom valami messze a sulitól, szóval…

Szavaimat a fiúk kiabálása szakította félbe, amitől úgy éreztem, majd megnyílik alattam a föld szégyenemben. A nevem visszhangzott az utcában és ez kicsit sem volt épp örömteli. 

- Nem kedvelem ezeket a srácokat. – szűrte a fogai között Shirokawa-kun.

- Ne foglalkozz velük! – mondtam megpróbálva az ijedtségemet leplezni és a hangomból is eltüntetni. – Ez az én problémám, nem akarom, hogy megint belekeverd magad. A végén csak kihívod a haragjukat és nem szeretném, ha miattam rád szállnának a suliban. Csak menj haza, én majd megoldom. 

- Még mit nem! – emelte fel a hangját, majd lepattant a motorról. – Nem foglak egyedül hagyni ezekkel a seggfejekkel. Nem kell félned! Majd én megvédelek.

- Nincs szükségem védelemre, csak arra, hogy elmenj!

- Miért akarnád, hogy elmenjek? – döntötte kissé oldalra a fejét és villantott egy angyali félmosolyt, mire elpirultam. – Menj be a házba nyugodtan! Majd én lerendezem őket.

- Nem tehetem. Ez így nem…

- Bízz bennem! Ha rám hagyod most, akkor soha többé nem fognak veled szemétkedni. Csak menj be a házba és maradj is ott! 

- Verekedni akarsz?

- Ha ez számít, jó vagyok a verekedős videojátékokban. – nevette el magát. – Na, mire vársz? Indulj!

Nehezen ugyan, de ráálltam a dologra és bementem a kapun az udvarra, majd azután a házba is. Kulcsra zártam az ajtót és annak neki dőlve fújtam ki a levegőt, ezzel csitítgatva hevesen dobogó szívemet, majd lassan csúsztam lefelé megtámaszkodva, míg a földön ülve nem kötöttem ki. Nem tudtam mi történhet odakint, amíg én a házban lapulok, de bármennyire is szerettem volna tudni, féltem kimenni. Csak a szám elé tapasztottam a kezeimet és csendben maradva próbáltam a szemeimet szárazon tartani, de iszonyúan mardosott a bűntudat, amiért az új osztálytársam miattam keveredik bajba, holott semmi köze az ügyeimhez. Hosszú percek teltek el teljes tudatlanságban.

Felriadtam, mikor valaki kopogott az ajtón és olyan gyorsan pattantam fel a földről abban a pillanatban, mint még soha. Remegő kezekkel fordítottam el a kulcsot és nyitottam résnyire az ajtót, melynek túloldalán Shirokawa-kun fogadott idétlenül vigyorogva. 

A szája fel volt szakadva, a szemöldöke szélében horzsolás látszódott, arcán pedig piros ütésnyomok éktelenkedtek. A ruhája is csupa kosz volt és totál gyűrött. 

- Nos? – kérdezte továbbra is mosolyogva. – Még mindig haza akarsz küldeni, vagy kijár nekem egy csinos ápolónő ezekért a sérülésekért? – mutatott az arcára, én pedig kifakadtam előtte, mint valami öt éves kislány, aki szörnyűséget látott. 

Episode 03

Hazaviszlek!

- Toshi... - suttogta Shirokawa-kun. 
Nagyon úgy tűnt nekem, hogy a két fiú ismeri egymást és ezen feltevésem pedig gyorsan be is igazolódott, mikor a másik nyakába borultak a szemeim láttára.
- Végül nem egy osztályba kerültünk, haver. Egyébként is péntek van. Nem úgy volt, hogy ezen a héten már nem jössz be, hanem otthon maradsz pakolni? – érdeklődött hangosan nevetve az idegen srác.
- Úgy volt, de meggondoltam magam. - felelte mosolyogva Shirokawa-kun, majd felém fordult. - Kitayama-san, ő itt az egyik ismerősöm, Tamazaki Toshinori. Most egy ideig náluk fogok dekkolni.
- Ja, ott csövezik majd a vendégszobánkban. - nevetett fel Tamazaki. – Látom, nem kellek ide körbevezetni téged. Az meg külön megdöbbentő, hogy már az első nap becsajozol. - fordult ezúttal rendesen felém a fiú. - Már láttalak a suliban, de még nem ismerjük egymást.
- A nevem Kitayama Machiko. - mutatkoztam be.
- Aha, értem. Megbocsájtanál nekünk egy percre? - kért időt, majd elrángatta mellőlem Shirokawa-kunt a karjánál fogva. - Ember, te meghülyültél? Ez az izomagy barátnője. Ha megközelíted, a fejedet veszi. - suttogta, de mindent hallottam.
- Nyugi, ez nem az, amire te gondolsz. - felelte neki Shirokawa-kun.
Baromi kínos volt, hogy ott álltam tőlük három lépésre és mindent hallottam, de úgy tettem, mintha semmit sem értenék a beszélgetésből. A srácok még egy ideig diskuráltak, majd Shirokawa-kun hamarosan visszalépett mellém.
- Na, mindegy. - mondta a tarkóját vakarva Tamazaki. - Kellemes napot nektek! Ja, és Kazuma, lenne kedved tanítás után kosarazni a pályán? Bemutatlak egy-két srácnak.
- Jól hangzik. Benne vagyok.
- Okés, akkor suli után találkozunk. - mondta, majd intett egyet és lelépett a saját termébe.

🔶🔷🔶🔷

Suli után elintéztem a rám várt takarítást, majd összeszedtem a cuccaimat és megindultam a kijárat felé, hogy végre elhagyhassam szenvedéseim színhelyét és hazamehessek. A kapuban azonban megint ott ácsorgott Kojima a haverjaival. Ha nem próbáltam volna meg hitegetni magamat azzal, hogy csak beszélgetnek, még a végén azt gondoltam volna, hogy rám várnak, mert hát Kojima társasága kész volt neki segíteni, ha rólam volt szó.
Elbújtam az udvarban lévő cseresznyefa mögé és vártam, míg elmennek. És csak vártam, csak vártam… de meg sem mozdultak. Csak áltattam magam, tudtam, hogy megint leszólítanának, ha kilépnék előttük, így inkább csak lapultam. Az óra már fél 5-öt ütött és egyre kétségbeesettebb lettem.
Aztán hirtelen figyelmes lettem valami furcsa zajra, ami mintha motorzúgás lett volna. És nem tévedtem, valóban az volt, az ülésen pedig az új diák, Shirokawa Kazuma ült. Elkerekedtek a szemeim.
- Te meg mit csinálsz még mindig a suliban? – kérdezte elfordítva a kulcsot, ezzel leállítva a motorját, majd ismét rám tekintett.
- Ezt akár én is kérdezhetném. – vágtam vissza.
- Ja, csak a kosár miatt vagyok még itt, meg beszéltem az igazgatóval is néhány dologról. De, még nem feleltél a kérdésemre.
- Csak bent kellett maradnom. – motyogtam halkan. – Nincs különösebb oka.
- O-oké. – felelte akadozva és kissé ijedten, mintha az előbb leszidtam volna, pedig még a hangomat sem emeltem meg.
Shirokawa-kun megvakarta a tarkóját, miközben nyújtózott egy nagyot, majd tekintete hirtelen az iskola kapujában hangoskodó társaságra tévedt. Szemei szikrát szórtak, mikor felismerte a legmagasabb srácot, Kojimat és lomhán rám pillantott, én pedig elkaptam a tekintetem.
- Gyere! – mormogta, hogy szinte alig hallottam.
- Tessék?
- Hazaviszlek. – ajándékozott meg egy angyali mosollyal. – Ülj fel mögém!
- Nem, az ki van csukva. – tiltakoztam egész testemben rázkódva a gondolattól. – Én fel nem ülök arra az izére.
- Nekem mindegy. Felőlem ácsoroghatsz még itt egy darabig, de ne mondd, hogy nem ajánlottam fel!
Shirokawa-kun indulásra készen visszahajolt a motorja fölé, majd a kulcsért nyúlt, hogy ismét elfordítsa azt, ezzel beindítva a járművet, de még azelőtt pánikba estem. Rémültem ragadtam meg a srác fekete uniformját, ezzel ismét elnyerve a figyelmét és megenyhült arccal fürkészte a zakójának azon részét, amit a markomban gyűrögettem.
- Na, gyere! – csábított továbbra is. – Nem fogok könyörögni.
Összepréseltem az ajkaim, majd egy pillanatnyi gondolkodás után bólintottam neki egyet és feltelepedtem mögé, erősen belekapaszkodva a vállaiba, míg biztonságban fel nem értem.
- Nem veszélyes? – kérdeztem aggódóan.
- Amíg én vezetek, addig nem. – nevetett fel, majd megint elindította a motort, ami megrázkódott alattunk és édes benzin- és kenőolajszagot árasztott. – Ha te ülnél a kormány mögött, már nem lennék ennyire biztos abban, hogy nem esne-e valami bajunk.
- Várj, nem kellene sisak?
- Ja, azt összetörtem. – mondta ezzel megváltoztatva a szívem ritmusát. – Csak karolj át és akkor biztonságban hazaérünk mindketten.
- Megvesztél? – kérdeztem kiakadva. – Nem karollak át, azt felejtsd el!
- Rajta akarsz maradni a motoron, vagy nem? Akkor csak kapaszkodj bele a derekamba!
- Az majdnem ugyanaz. – fintorogtam, majd megmarkoltam a csípőjénél. – Bár jobban hangzik, mint az előző.
El is indultunk és két pillanat sem telt bele, kint voltam az iskolából. Kojima mellett elhaladva a szívem kihagyott egy ütemet az ijedség miatt, de miután ráeszméltem, hogy amíg ezzel a fiúval vagyok és ilyen gyors tempóban haladok a lakásom felé, addig nem kell tartanom miatta, ráérek csak holnap ismét összeveszni vele a folyosón. Erre gondolva képtelen voltam tovább leplezni a mosolyom és a fejemet az előttem ülő fiú hátának támasztottam. A kezeim automatikusan a hasára csúsztak, és a rezgések és zötyögések miatt egyre jobban rásimultam az osztálytársam hátára. Mire észbe kaptam, már az egész derekát átkulcsoltam a karjaimmal, de csak óvatosan, nehogy megfojtsam, a visszapillantóban pedig egész úton a vörösbe fordult arcomat bámultam.

Episode 02

Ne aggódj, ez nem víz!

A szünetben körbevezettem Shirokawa-kunt útba ejtve a legfontosabb termeket az épületben. Mivel a sulink többszintes volt, bőven akadt mit megmutatni és akkor a tornatermet, az úszómedencét és a hatalmas udvart a sportpályával még meg sem említettem.
- Ez itt a betegszoba. - mutattam a fiúnak. - Bármi kínod van, ide mindig bátran jöhetsz. Az ápolónő kedves és aranyos.
- És dögös is? - kérdezte idétlenül vigyorogva.
- 40 felett van. - mondtam grimaszolva. - De csak hajrá, biztos bejössz majd neki.
- Ááá, kösz nem. - mondta. - Hé, megmutatnád, merre van a mosdó? Elég sürgős lenne.
- P-persze. Itt a folyosó végén van is egy.
Ráböktem az ajtóra, mikor odaértünk, Shirokawa-kun pedig belépett a helyiségbe. Amíg rá vártam, felültem az ablakpárkányra és bámultam a suliudvart és az eget. Elgyönyörködtem a felhőkben és tiszta, kék végtelenségben. Mindig is imádtam az eget bámulni, mert megnyugtatott.
Ábrándozásomat azonban hamarosan megzavarta a mosdóajtó nyikorgása, én pedig a hang irányába pillantottam. Azt hittem, Shirokawa-kun végzett ilyen hamar, de helyette magam előtt láttam életem legrosszabb döntését, Kojima Seijit.
A fiú felettem járt egy osztállyal, vagyis tökéletesen sebezhető voltam a számára a magam kis másodévével. A srácnak hosszas, szénfekete, egyenes haja volt, ami tökéletesen keretezte hófehér arcát és kiemelte éjsötét szemeit, melyben viszont láttam a magam ijedt arcát. Vékony, ugyanakkor csókos ajkait halvány mosolyra húzta és zsebre vágott kezekkel kezdett felém közeledni.
- Nocsak, nocsak... - mondogatta egyre szélesebb szájjal vigyorogva. - Rég láttalak, Macchi.
- Ezerszer megmondtam már, hogy ne szólíts Macchinak. - motyogtam az orrom alatt. - Mit akarsz már megint tőlem Kojima?
- Hát nem egyértelmű? Csak beszélgetni veled. - mondta, miközben egyre közelebb araszolt hozzám, én pedig ijedten lemásztam az ablakpárkányról és mielőtt elillanhattam volna, már az arcomban állt. - Nos, nem lenne kedved velem valamikor összefutni suli után?
Próbáltam kerülni a válaszadás lehetőségét és terelni a témát másik irányba. Hiába, tudtam milyen is valójában ez az alak. Nem szereti, ha elutasítják.
- Hol vannak a haverjaid? - kérdeztem. - Mindig velük vagy.
- Néha az alfahímnek is le kell szakadnia a falkától és egyedül indulni vadászútra. - mondta felnevetve. - Szóval? Neked mikor lenne alkalmas?
- Őszintén szólva, nem hiszem, hogy nekem ez összejönne. Kétlem, hogy valaha is lenne erre időm.
- Ha? Most komolyan mondod? - kérdezte kissé bosszúsan, majd jobb kezével felém nyúlt. - Ugyan. Ne butáskodj már!
A vér is megfagyott bennem, mikor éreztem elhaladni az arcom mellett Kojima kezét. Mintha kígyóméreggel bénítottak volna meg abban a pillanatban, minden erőm elhagyott és még a levegővételt is abbahagytam. Kojima a hajamhoz nyúlt és a fülem mögé tűrt belőle egy tincset, majd visszahúzta a kezét végigsimítva közben az arcomon égető és fájdalmas érzést hagyva a nyomában. Csak elmosolyodott az ijedt fejem látványán, de ez a mosoly gyorsan el is tűnt az ajkairól, mikor megérezte új osztálytársam kezét a vállaira nehezedni. Egyből a fenyegető felé fordult.
- Bocsi. Remélem, nem zavarok. - mondta Shirokawa-kun szórakozott hangnemben. - Talán valami gond van?
- Az égvilágon semmi. - felelte Kojima bosszúsan. - Viszont utálom, ha vizes kézzel érnek az egyenruhámhoz.
- Ne aggódj, ez nem víz. - nevetett fel.
- Gusztustalan vagy. - morogta az idősebbik, majd teljes testével Shirokawa-kun felé fordult. - Tudod, mi történik azokkal, akik nem bánnak tisztelettel a sempaiokkal?
- Nem, kérlek, taníts mester! - gúnyolódott tovább.
Ekkor azonban a folyosó végén megjelentek Kojima haverjai, akik kiabálni és integetni kezdtek a srácnak. A volt fiúm ugyanis nehezen tűrte a magányt, mindig akadt mellette egy-két ember, akik nem hagyták, hogy egyedül mászkáljon a folyosón, kíséret nélkül. Mondhatni, Kojima volt a nagymenő a suliban.
- Most megúsztad. - szűrte a fogai között, majd bosszús ábrázattal ugyan, de továbbállt.
Sikeresen fellélegeztem, mikor eltűnt a láthatárról és ennek már épp ideje volt, ugyanis kezdtem aggódni, hogy bekékül az egész fejem.
- Minden rendben? - kérdezte Shirokawa-kun aggódóan.
- Persze, minden oké. - feleltem egyre elhaló hangon.
- Ki volt ez a rosszarcú yankee? Talán a barátod? Úgy tűnt, bajba kerültél, ezért tettem, remélem nem okoztam gondot.
- Egy cseppet sem. Köszi, hogy kihúztál a csávából. - hálálkodtam mosolyogva. - De, mondd csak, tényleg nem csak vizes volt a kezed?
- Tessék? Persze, hogy csak víz volt. - magyarázkodott kiakadva. - Minek nézel te engem? Valami perverznek?
- N-nem, dehogy. Felejtsd el! Folytathatjuk a körtúrát?
- Még szép. - felelte meglágyulva.
Tovább indultunk az iskolában és a szünet végére sikeresen körbevezettem őt az épületben, de csak a felét sikerült megmutatnom annak, amit meg akartam. Az udvar és az uszoda kimaradt, jelzőcsengetéskor pedig visszaindultunk az osztálytermünk felé.
- Várj egy percet! - kiáltott utánunk valaki a hátunk mögül. - Végre megtaláltalak, Kazuma.
Hirtelen mindketten megfordultunk, mögöttünk pedig egy évfolyamtársunk álldogált. Látásról ismertem csak a fiút, a nevét sem tudtam, csupán annyi ismeretem volt róla, hogy az A osztály tanulója. Sötétbarna üstök, kacér vigyor, hatalmas bogárszemek.
- Toshi... - suttogta Shirokawa-kun elrejtve egy mosolyt két szótag között.